Játszótér

Most, hogy megjött a szép idő, elkezdtünk Adéllal játszótérre járni, már többször is voltunk. Sajnos, úgy látom, itt a játszóterezés nem egyenlő azzal, hogy társasági életet is élünk, ahogy abban titkon reménykedtem. Otthon, ha valaki kisgyerekkel kimegy a játszótérre, szinte úgy kell levakarnia magáról a beszélgetni akaró anyukákat, ha mindenáron egyedül szeretne lenni a gondolataival. A játékok is közösek otthon, onnantól hogy belépünk a játszótér kapuján, minden játék mindenkié, és ez sztem így jó.

Itt viszont mindenki magányosan üldögél, és nem is próbálnak beszélgetni egymással az anyukák. Az a leggyakoribb, hogy leülnek és olvasnak, néha ránéznek a gyerekre hogy mit csinál, de nem igyekeznek vele játszani sem. Tegnap is, 6-an voltunk a homokozó körül (pici homokozót képzeljetek el, tehát egymás szájában ültünk az anyukákkal), abból 4-en bele voltak bújva a divatmagazinjukba, egy anyuka nézett ki a fejéből, én meg Adéllal nyakig homokasan nyuszit és hajót sütögettem. Mindezt néma csendben kell elképzelni, egyedül én beszélgettem Adéllal, meg a gyerekek egymással. Komolyan, elég magányos érzés volt.... Mondjuk nem nekem, az "idegennek" szól ez, úgy látom itt nem divat egyáltalán beszédbe elegyedni, de más játékait használni sem. Ugyan nem értek franciául, de azt látom, hogy Adél rózsaszín kis babataxijának láttán itt is a legtöbb gyereknek felcsillan a szeme, de szinte azonnal jön az anyai szövegelés utána, gondolom az hogy nem szabad, az nem a mienk, mert utána persze elfordulnak a gyerekek és keresnek más elfoglaltságot. Mondjuk én szívesen felajánlanám, ha tudnám hogy kell mondani, de abban sem vagyok biztos hogy elfogadnák... Örülök hogy mi, magyarok nem vagyunk ilyen távolságtartó népség.