Napi szösszenetek 10.

Adél kutyásat játszik, ugat, és rág egy karkötőt, mondván, az a csont. Közben indulnak a játszótérre anyával. Adél mondja:

- "Most már csak sima Adél vagyok. Majd ha hazajöttünk, megint leszek valamilyen állat, jó?"


A félelmek is kezdődnek, úgy látom. Az elmúlt napokban jó néhányszor elolvastuk a könyvtárból kihozott Pettson és Finduszt, ez volt - eddig - az egyik kedvenc. A történetben szerepel egy borz, akiről először azt hiszi Findusz, a kiscica, hogy egy szörnyeteg, de aztán megismeri, rájön hogy nem bánt, és barátok lesznek. Én már sejtettem, hogy ebből baj lesz, úgyhogy a szövegben a szörnyeteg szót mindig másnak olvastam. Anya viszont, aki itt van pár napja, erről nem tudott, mert elfelejtettem neki szólni, és ő úgy olvasta a mesét, ahogy van. Ennek hatása tegnap este jelentkezett. Adél fekszik az ágyban, már félálomban, majd egyszer csak hallom, hogy sír, és kiabál, hogy anya, anya. Berohanok, kérdezem mi a gond.

- "Anya, valami baj történt. Valami hangot hallottam!"
- " Milyen hangot?"
- "Hát olyat hogy grrrrr. Szerintem a borz volt az."
- "A borz?"
- "Igen, ott van az asztal alatt"

Mivel erről már sokat olvastam, hogy ilyenkor komolyan kell venni a gyereket, nem szabad mondani hogy nincs is ott meg hasonlókat, mert ő tényleg azt hiszi hogy ott van, ezért nem ért váratlanul a dolog. Úgyhogy:

- "Megijesszem?" - kérdeztem.
- "Igen!!!"

Ezután szépen négykézlábra álltam, és elkezdtem huhogni meg vakkantgatni a sötétben, hogy elijesszem a borzot. Adélnak ez nagyon tetszett, és megnyugodott tőle, el is aludt. De éjszaka is felébredt egyszer kiabálva, mire a szobájukhoz értem már kijött az ajtón, ott álldogált a sötétben, ilyet eddig még sosem csinált. Persze nem volt igazán ébren, visszakísértem az ágyába, és mire letette a fejét, szinte már újra aludt is.